A mostani választás szempontjából az egyik fontos kampánytéma az volt, hogy a FIDESZ kormány és a hozzájuk kapcsolódó "alattvalók" ellopták a közpénzt vagy nem? Ez így egy leegyszerűsített problémafelvetés, de a lényegen nem sokat változtat. A körülmények ismeretében viszonylag jól prognosztizálható a válasz: igen, ellopták. De nem mindegy, hogy hogyan! Mert nagyon sokszor ebben a témakörben nem szabad a szemünknek sem hinni.
Mielőtt bármiről elkezdenék "mesélni", előzetesen általánosságban szeretném összefoglalni, hogy szerintem hogyan is kellene a közpénzzel gazdálkodniuk azoknak, akik erre hivatottak. A közpénz a közösség, az adófizetők pénze, ez tény. Az is nyilvánvaló, hogy ezeket a pénzeket azért fizetjük be az "államkasszába", hogy abból rendezzék az arra feljogosítottak azokat a kiadásokat, amelyek az ország, illetve a településeink működtetése során felmerültek, illetve az itt élők számára szükségesek. Azt, hogy ki mennyit "dob be" a közösbe, azaz mennyi adót fizet - azt meg elvileg a polgár közteher viselő képessége határozza meg. Ez eddig OK, tehát a pénz bemegy a közösbe, legyen az a NAV "nagykalapja", vagy az önkormányzatok kisebb - de még mindig elég nagy - "nagykalapja". Nyilván adófizetőként tudomásul veszem, hogy hozzá kell járulnom az ország egészének és a településem közösségének működési költségeihez. De azt is elvárom, hogy azok a forintok, amit befizetek, azok jól hasznosuljanak, azaz ne pazarló módon költsék el.
Mit értek pazarláson? Azt, hogy olyan beruházásokra, dolgokra, szolgáltatásokra, rendezvényekre költsék el a közpénzt, amire valóban indokolt. Ne az legyen a fő rendező elv, hogy a közpénzből a haverok is jól járjanak, meg persze a visszaosztások kapcsán azok is, aki a közpénzből gazdálkodnak és megrendelik a munkát.
Nyilvánvaló, hogy miután sokan vagyunk, akik együtt a "közt" képezzük, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Valami furcsa ellentmondást vélek abban felfedezni, hogy az Állami Számvevőszék, amikor vizsgálódik, akkor elvileg azt is nézi, hogy az adóforintjaink hogyan hasznosultak az elköltésük során. De az azért elég árulkodó a vizsgálódásukkal kapcsolatban, hogy még sok olyan esetről nem hallottunk, hogy bármely minisztérium, önkormányzat, köztestület felelősségre vonását kezdeményezték volna azért, mert indokolatlanul drágán vásároltak valamit.
És miután a NER rendszerének alapját az képezte, hogy mindenütt olyan káderek voltak vezetői pozícióba, akik nem éreztek késztetést arra, hogy észrevegyék a szabálytalanságokat, vagy ha észre is vették, nem érezték kötelességüknek, hogy ezek ellen a szabálytalanságok ellen fellépjenek, így látszólag minden rendben is volt.
Amikor egyre-másra épültek a sportcsarnokok, akkor a legtöbben hurráztak és dicsőítették a kormányzatot, hogy mekkora fejlesztésekbe fogott és ez milyen jó. Fellendült az építőipar, dübörög a gazdaság. De ha egy kicsit jobban utána nézünk, akkor azért a rendszerben rejlő hibácskák egész sorát fedezhetjük fel. Az tény, hogy nagyon látványos, amikor sorban nőnek ki a semmiből a sportcsarnokok. Sportos nemzet vagyunk - elvileg - ezért örülnünk kell. De ha visszamegyünk odáig, hogy hogyan is történt egy-egy sportcsarnok megépítése, a folyamatban vannak kisebb-nagyobb kifogásolható intézkedések.
Ha jók a belső forrásból származó információim, akkor azért épültek meg a sportcsarnokok tömkelegei, mert arra lehetett lehívni a fene tudja milyen Uniós operatív programból pénzeket. Forrás - legalábbis részben - így már biztosított volt, még ha utánfinanszírozott is volt maga az egész.
A következő lépés, hogy kellett találni olyan településeket, akik hajlandóak voltak "befogadni" egy ilyen fejlesztést. Ehhez kellettek a "komálós" polgármesterek, akiknek megbízható többségük volt a saját képviselő-testületükben. Erre azért volt szükség, mert így az önkormányzatok biztosították a helyet, telket, hogy az adott területen jogi szempontból is megépíthető legyen a csarnok, illetve hajlandók voltak némileg hozzátenni a fejlesztés költségeihez - ha az önkormányzat volt a pályázó - és természetesen az előre megbeszéltek szerint azokat a gazdasági szereplőket vonták be a beruházás egyes szakaszaiba, akik szintén nem zárkóztak el attól, hogy a törvényesség látszatát fenntartva, azért némi kis pénzecskét vissza is csorgassanak a politikusaink felé.
Mikor tehát megvannak a kiválasztottak a beruházáshoz, indulhat a papírozás. természetesen minden szigorúan törvényes keretek között, közbeszerzési eljárások keretében. De van egy kisi bibi a közbeszerzési eljárásokkal. Az, hogy az eljárások tökéletesen irányíthatók. Magyarul, már az ajánlatkérésnél eldőlhet, hogy ki lesz a nyertese az eljárásnak. Hogyan történhet meg ez? Úgy, hogy már a kiírásban olyan pályázati feltételeket, referenciákat, pénzügyi garanciákat lehet kérni, amit csak egyetlen piaci szereplő fog tudni teljesíteni. De azért néha előfordultak olyan esetek is, amikor a pályázati feltételeknek többen is megfeleltek. Na, ilyenkor kellett a piaci szereplőknek kreatívnak lenni: el kellett dönteni, hogy ki fogja a nyertes pályázatot benyújtani. Ezt meg úgy lehetett, hogy a cégek vezetői leültek egymással és megbeszélték, hogy adott pályázaton ki fog olyan pályázatot benyújtani, amivel nyer, a másik, vagy a többi pályázó meg eleve olyan ajánlatot tesz, amivel veszíteni fog. Aztán a következő hasonló közbeszerzési eljárásban meg felcserélik a szerepeket és mindenki jól jár.
Sokszor hallhattunk, olvashattunk a túlárazásról. Vannak akik szkeptikusak voltak ebben a kérdésben az átlagemberek közül, de bizton állíthatom, hogy eddig mindig is volt túlárazás. A technikája is nagyon egyszerű volt. Az egyik módszer - ez volt az egyszerűbb - a pályázat benyújtásakor az ajánlat végösszegébe már bele voltak kalkulálva azok a visszaosztások, amelyekkel a nyertesnek számolnia kellett. Így az ajánlati ár ezzel az emelt összeggel lett meghatározva. Ebből értelemszerűen következik, hogy az adott beruházás tényleges bekerülési költségei lényegesen alacsonyabb voltak, mint amit a végén, nyertes ajánlatként kihirdetett a közbeszerzési eljárás kiírója. És a magasabb ár miatt senki nem is szövegelt, hiszen a benyújtott ajánlatok közül így is a legalacsonyabb ajánlati ár került elfogadásra. Azzal persze senki nem foglalkozott és nem firtatta, hogy miért is olyan marha magas az az "alacsony" nyertes ajánlati ár.
A másik módja a túlárazásnak az volt, hogy amikor előre nem lehetett túlárazni a pályázatot, akkor a beruházás során kellett megoldani a túlárazás kérdését. A magyar ember kreatív, ezt is meg tudta oldani. Már ment a beruházás és relatíve reális volt az eredeti ajánlati ár, akkor "váratlanul" olyan körülmények merültek fel, amely miatt a nyertes ajánlattevőnek már nem érte volna meg azon az ajánlati áron befejezni a beruházást. Ilyenkor jöttek a pótmunka igények, amelyeknek a mértékét ha nem határozták meg az eredeti szerződésben, akkor pofátlanul magas összegre is rúghattak. Tulajdonképpen így lettek kikompenzálva azok az összegek, amelyeket nem tudtak az eredeti ajánlatukba belefoglalni, mert valamilyen oknál fogva - például alacsonyabb összegű pályázati pénz állt rendelkezésre. Így viszont megint mindenki jól járt, kivéve a társadalmat, akinek megint sikerült lényegesen drágábban megépíteni egy beruházást. Az tény, hogy el lehetett volna utasítani a pótmunka igényeket megfelelően alátámasztva indokokkal, de ez nem állt senkinek sem érdekében. A vállalkozó ugyanis, ha nem kapta volna meg a pénzét, akkor levonul és gyorsan csődbe viszi a cégét és utána bottal lehet ütni a nyomát, a félig felépült torzó beruházás meg ott marad gondnak a megbízó nyakán. Amiért persze az emberek nyugodtan csesztethetik őket. Szóval senki nem volt érdekelt, hogy a túlmunkák ne kerüljenek kifizetésre.
Aztán van még valami apróság, amit nagyvonalúan mindenki igyekezett elfelejteni ezekkel a "fejlesztésekkel" kapcsolatban. Azt kérdéskört valahogy senki nem akarta megérteni, hogy költséget nem csupán ezeknek az építményeknek a megépítése jelent, hanem a működtetése, további fenntartása is. És ezek az összegek sokszor az évek alatt sokkal nagyobb összegre rúgnak, mint amennyibe az egésznek a felépítése került. Néhány létesítmény vonatkozásában már szembesültek ezzel a problémával. A nagy kérdés az, hogy ha nem tudták programokkal megtölteni ezeket, akkor miért is építették meg? A kérdés persze költői. Az nyilvánvaló, hogy az üzemeltetéssel összefüggésben kötött szerződésekből is - idézve a klasszikust: "csurran, cseppen - a kiválasztottaknak, csak lényegesen lassabb ütemben és kisebb összegben. Ezért volt fontos, hogy sok beruházás történjen, mert abból lehetett gyorsan a nagy összegeket visszaosztani. Az üzemeltetésből visszaosztható összegek ehhez képest elenyészőek.
Ami ennek az egész írásnak a lényege, hogy nem biztos, hogy ami törvényesnek látszik, az az is. Bizonyítani az előbbiekben leírtak alapján megvalósított bűncselekményeket nem lesz egyszerű, de egyáltalán nem esélytelen. És a végén kiderül, hogy a jó gazda fogalma a fidesznél teljesen mást jelent, mint egy egyszerű halandó számára.
